6 éve ilyenkor kitört az őszi szünet, jelezve az erasmusos életem felének leteltét. 6 éve ilyenkor tervezgettem a barátokkal, hogy elugrunk Gentbe, Brüsszelbe és átvillamosozzuk a belga tengerpartot.
Régen volt már. És most ezeket a helyeket újra bejártam. Ezúttal nem a barátok körében, hanem anyuval az oldalamon. Annak idején tervezte, hogy meglátogat a tesóimmal karácsonykor, azonban mivel "minek, akkor már csak egy hónap és úgyis hazajön", nem jött el. De a fiúk igen. Most eljött a pótlás ideje. Izgatott voltam, hiszen a legutóbbi kint létem óta is eltelt 5 éve, kíváncsian vártam, mennyire emlékszem a helyekre, változtak-e a régen szeretett helyek. És izgatott voltam azért is, mert anyu nem egy nagy világutazó, így úgy gondoltam, hogy fontos lesz számára is, hogy milyen formában találkozik egy távolabbi országgal első ízben.
Na de lássuk a részleteket.
Vasárnap este felmentünk a reptérre, hogy a kora reggel induló géphez ne kelljen taxival, vagy éjszakai járatokkal kibungiznunk. Kényelmesen elhelyezkedtünk egy csendesebbnek tűnő zugban és tervezgettük a következő négy nap programját. A holtponton kávéztunk, és néhány kedves személynek köszönhetően több holtpontot nem éltünk meg.
Történt ugyanis, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázsajtó. Ezt az ajtót az emberek nem nyitogatták kedvük szerint, ugyanis ez az ajtó a biztonságukat szolgálta. Az volt a feladata, hogy veszély esetén kimenekítse a reptéren tartózkodókat. De egy szomorú éjszakán arra járt három szegénylegény, akik úgy döntöttek, hogy szerencsét próbálnak, és kinyitják az ajtót. Nekifeszült az első legény. Az ajtó nem engedett. A második nagyobb erővel próbálkozott, de az ajtó ellenállt. Nem törődve a fenyegető jelekkel a harmadik testvér minden erejét bevetette, s láss csodát, az ajtó némán kinyílt. A legények átkeltek az ajtón és a reggeli gépindulásig vissza sem tértek. Azonban nagy átkot hoztak az ajtón belül maradóknak. Az ajtó megmakacsolta magát. Nem engedte bezárni magát. Ontotta a kinti hideget a bent vacogókra, sok-sok apró pittyegéssel jelezve sértettségét. Bezárását egy szegény nénje sürgetni próbálta. Segítséget kért a daliás hercegtől, a mindentudó kisinastól, a nagyhatalmú katonáktól, de semmi. Senki nem tudta bezárni a varázsajtót. A helyiek azt tartották, hogy van valaki, a kulcsember, aki minden zárt képes bezárni, de őt már hosszú ideje senki nem látta sehol. Ahogy az órák teltek és múltak, egyszeriben egy kedves tündér jelent meg, aki megsajnálta a környék lakóit és csatlósait elküldte a kulcsemberért, aki varázsütésre előkerült és bezárta az ajtót.
A mesés éjszakán persze fáztunk, de kíváncsiságunk ébren tartott minket, hogy vajon mikor zárja be valaki a vészkijáratot, és fanyar humorunkkal különböző stílusokban adtuk elő a fenti kis történetet. Remélem, nem sokan hallották, hogy milyen dinkák is tudunk lenni.
Ahogy közeledett az indulás ideje, egyre közelebb kerültünk a géphez, és már repültünk is. Sima utunk volt, Charleroira érve azonban újra kaptunk egy kis ébresztőt. Az emlékeim nem csaltak, hogy merre kellett volna menni a transzferbuszhoz, de átépítés miatt nagy kanyarokat írtunk le, hogy a megállóhoz jussunk. Senki nem várt a megállóban, ez eléggé furcsa volt, de nem törődtünk vele. Elkezdtem a jegyautomatán pötyögni, hogy legyen jegyünk, mire egy fiatalember egy nagy fekete autóból szólt, hogy busz nincs, csak taxi, menjünk, csak 5 euró. Mivel többen arra mentek, mi is besoroltunk. A csomagjainkat elvették, betették a csomagtartóba, ekkor jöttünk rá, hogy minden pénzünk azokban van, de már visszaút nem volt. A sofőrtől megtudtuk, hogy van busz, csak ritkán jár, és drágább, mint a taxi. Amikor elindultunk, kicsit elrabolva érzésünk volt, habár eléggé furcsálltuk volna, ha ilyen módon tüntetnének el embereket :D Minden esetre egy kis adrenalinlöketet jelentett a transzferezés.
A vasútállomáson beszereztük a RailPassunkat és már robogtunk is Brüsszel felé, ahol egy gyors átszállást és némi elemózsiavásárlást követően Bruggeben találtuk magunkat. Átszálltunk a helyi buszra, ami elvitt minket a szállásunkra. A régi tielti koordinátornál foglaltam szállást. Mivel a kutatóutamon már kipróbáltam Elst, mint házigazdát, bátran kértem tőle ismét, hogy szállodaként használhassuk a lakását. Gyors körbevezetés után visszamentünk a belvárosba. 
Anyu nem győzte felkapkodni az állát. Ő is mesebeliként jellemezte ezt a kis ékszerdobozt.A rengeteg hattyú, régi épületek, a megannyi stílus, amiben épültek a házak, ahogyan ezek egymástól hihetetlenül különbözőek, mégis tökéletes harmóniában jelennek meg együtt. És a nyugalom, amit a város áraszt magából. Senki nem rohan, nincs dudálás, lökdösődés. Csokiboltból csokiboltba jártunk, anyu nem tudott betelni velük, de azért néhány csipke és szuveníres is befért a programba :D Amikor lejártuk a lábunkat, a torony tövében meghúzódva megettük az első belga krumplinkat, amit minden este egy-egy újabb adag követett. A városnézés után viszonylag hamar visszatértünk szállásadónkhoz, ahol rövid beszélgetést követően 37 órányi ébrenlét után bezuhantunk az ágyba.
Kedden miután megébredtem, mentem meglesni, anyu is felkelt-e már. Mint egy kisgyerek, aki Disneylandbe készül. Az asztalnál ült, amikor meglátott, egyből nekem szegezte a kérdést, hogy merre megyünk ma? Gyorsan megreggeliztünk, konstatálva, hogy habár Magyarország és Belgium egy időzónában található, eléggé látványos a különbség. 8 órakor még teljes sötétség honolt az üvegajtón túl.
Ahogy a nap megvillantotta első fényeit, mi is kaptuk magunkat és mivel Elsnek úgyis Torhoutban akadt dolga, átmentünk vele a régi városkámba. Habár az egyetem neve időközben megváltozott, ismerős volt minden az épület falai között, és hajdani szállásunk is pont olyan volt, mint ahogyan ott hagytuk. 
Sétálgattunk a parányi városban, colruytoztunk egyet, beszerezve az otthoniaknak szánt csokimennyiséget, majd átvonatoztunk Gentbe. Az itteni nagy vasútállomáson ettem annak idején a legfinomabb waffelt, így most sem hagyhattuk ki, hogy a rendkívül mosolygós, barátságos srácoktól ne vegyünk egy-egy adagot. 
Mivel itt a belváros viszonylag messze van a sínektől, villamosra ültünk. Azonban arra nem számítottunk, hogy ez két részletben közlekedő járat, elvisz egy pontig, ahonnan egy rövid séta után lehet átszállni a tovább közlekedő járműre. Az átszállás jól is jött, egy kicsit kibővítettük a sétát, a folyóparton mászkáltunk.
A belvárosban elsőként a várat néztük meg, ahonnan anyu majdnem egy kisgyermeket hozott magával ajándékba. Egy kiskölyök ugyanis ahogyan sétálgatott a tömegben, nézelődve megragadta az első kezet, amit elért, és az anyué volt. Az anyukája pár lépéssel mögöttünk mosolyogva nézte végig a jelenetet, ahogyan csöppje megilletődve keresi, hogy hol is van az, akinek a kezét célozta eredetileg :)
Innen orrocska cukorral (neuzen/cuberdons) felszerelkezve folytattuk utunkat. A Szt. Bavo Katedrális mély nyomokat hagyott bennünk. Monumentális méretein túl azzal is, hogy a templom leghátsó részében, valamilyen megfejtetlen okból kifolyólag egy bálna csontváz lógott le a plafonról. Hát, kinek a pap, kinek a papné, kinek a paplan, valahol Isten báránya, máshol Isten bálnája :D 
Anyu már elkezdett belejönni a pózolásba, egyre jobban felszabadult, ahogyan kezdte megismerni az ország ezen szegletét. Már csak azért is megkedvelte Belgiumot, mert a kedvenc ecetes chipsje kapható, akárcsak az újonnan felfedezett uborkás ízesítésű is :D
Miután kellően elfáradtunk, a napi kilométer adagunkkal a lábunkban visszatértünk Bruggebe egy kis további felfedezésre, majd a szállásra tértünk.
Harmadik napunkra ígérték a meteorológusok a legszebb időt, így erre a napra terveztük a tengerpart meglátogatását. Anyu életében először. Busszal mentünk Blankenbergéig, ahol jókora sétát tettünk meg, egy kis hullámtörőn mászkáltunk, kagylót gyűjtöttünk, és mélyeket szippantva a tengeri levegőből csodáltuk a beláthatatlan vizet.
Innen átvillamosoztunk Knokkéig, ahol csak egy rövid időt töltöttünk, majd újra a járműre szállva Zeebruggebe indultunk.
Anyu elmondta, hogy titkos vágya hogy lásson hatalmas hajót is. Mondtam, hogy itt megvan az esély rá, de ha itt nem is, akkor a következő megállónknál biztosan. Mint kiderült, különböző dolgokra gondoltunk, én a teherhajókban, anyu a személyszállító óriásokban gondolkozott. 
És mindkét típust láthattunk Zeebruggeben állomásozott ugyanis az Aida társaság 18 emeletes óceánjárója, ezt a haditengerészet bázisának kapuján átlesve csodáltuk meg, míg a teherszállítás remekeivel Oostendeben találkozhattunk. Zeebruggeben megnéztük kívülről a kiszuperált tengeralattjárót és hajót, majd Oostende felé vettük az irányt.
A régóta óhajtott tengeri herkentyű tálamat megkaphattam, amíg ettem, anyu nagyon nagy elánnal vetette bele magát az ecetes chips zacskójába :D Lélegzetvisszafojtva jött mellettem, amikor a halpiac elé értünk. Azonban a parton engem is meglepetés ért. 6 éve voltak építkezések a parton, de nem igazán tudtuk, mi is az, őszintén, nem is nagyon érdeklődtünk iránta. Most megláttuk, mi épült. A kikötő felé vezető részen mindkét irányból mintegy egy kilométer hosszan benyúló hullámtörő született meg, amin a gyalogosok végigsétálhatnak.
Így is tettünk, élveztük az óriásira dagadó hullámokat, amelyeknek a palló túloldalán nyomát sem láttuk.
Újabb adag kagylóval gazdagodtunk, kisgyermekként játszottunk a hullámokkal, annyit nevettünk, hogy az oldalunk is szúrni kezdett, mire elindultunk.
Bruggeben eltöltöttük az utolsó esténket, majd a szálláson éjszakánkat is.Reggel csomagjainkkal felpakolva indultunk a főváros felé.
A pályaudvar közelében van a Use-it iroda. Mindenkinek ajánlom. Nagyon jó, ingyenes térképeik vannak, sok európai városhoz, amiket helyiek írnak, és az irodában ingyenes csomagmegőrzés, kávé, tea és wifi áll a fáradt utazók rendelkezésére.Csomagjainkat letéve, egy Brüsszel térképet felkapva mentünk a belváros felé. A főteret, Manneken Pisst megnéztük, brüsszeli típusú waffelt is ettünk, majd az EU-negyed felé vettük az irányt. Volt egy tervem, merre induljunk, azonban az utolsó pillanatban meggondoltam magamat, és a királyi palotának indultunk.
Szerencsére. Ugyanis feltűnt, hogy túl sokan állnak a nyitott kapu mellett, és a díszőrség is sort áll, egy rendőr irányít mindenkit. Gondoltam, pár perc várakozás belefér, hátha történik valami. És megjelent egy motor, pár fekete autó, és az egyikből a belga király integetett a nézelődőknek. Hát ilyen is történt velünk :D
Az EU-negyed üvegmonstrumai eléggé éles kontrasztot mutattak a hét során látott csipkés, mézeskalács házikókhoz képest. Anyu megállapította, hogy hát ezért nincs pénz, mert ekkora épületeket építenek :D
Ahogy beléptünk a délután második felébe, visszatértünk csomagjainkért, majd a vonattal Charleroira. Ezúttal a transzferbuszt választottuk. A repülőnk késett egy fél órát az időjárás miatt. Anyuval jókat derültünk, hogy mennyire szerencsések vagyunk, hogy minket ez nem tud úgy felidegesíteni, mint sokakat azok közül, akik velünk együtt várakoztak. Volt, aki folyamatosan telefonon informálta ismerőseit, hogy ők aztán ne panaszkodjanak, nem is tudhatják milyen borzalmas egy lépcsőházban várni a gépet, hiszen ők mindig csak business-classon utaznak, a loungeban kényelmesen pezsgőznek, ahonnan egyenesen felsétálhatnak a gépre :D Végül csupán negyed órát késtünk a landolással. Az úton volt még egy meglepetés. A gépet ugyanis egy nő, méghozzá egy magyar nő vezette. Anyu megjegyezte, hogy 33 éve, amikor legutóbb repült, ilyen még biztos nem volt :D
Pestre érve Ádámékhoz siettünk, hogy álomra hajthassuk fejünket.
Péntek délelőttre még volt egy kis tervünk. Az Új köztemetőbe mentünk, hogy egy rég nem látogatott sírt felkeressünk. Nos, a temető hatalmas, és hiába tudtuk a parcella, sor és sírhely pontos számát, parcellatérkép csupán a bejáratnál volt fellelhető, és a jelzőkövek sokasága is vagy olvashatatlan volt, vagy széttört, teljesen eltűnt. Az egyre erősödő esőben kitartóan kutattunk, a parcellát meg is leltük, ám ezzel nem kerültünk közelebb a megoldáshoz. Hol kezdődik a sorok számozása, merre van az előre a kuszán álló sírok között? Nem találtunk választ. Így hát a magasra nőtt fák, borostyánnal benőtt sírok, vastag avarréteg között elkezdtük silabizálni, hogy hol is lehet a sírkő. Habár végig egy parcellán belül mozogtunk, nem egyszer lát- és hallóhatáron kívül kerültünk anyuval. Mivel mostanában eléggé rákaptam a Walking Deadre, ennek eléggé érdekes hangulata kerekedett.
Összegezve milyen volt ez a pár nap? Rendkívül pihentető a lelkünknek, iszonyat megterhelő a lábunknak, és elengedhetetlen az agyunknak.
