Régen nem írtam már. Nagyon régen. Nos, itt az ideje, hogy pótoljam ezt a hiányosságot némiképp.Március elején jelentkezett Laura, lett barátunk, hogy Horvátországban leledzik egy ideig és szívesen meglátogatná a magyar csapatot. Nos, tervezgetés kezdődött, ám az időjárás másképp gondolta a dolgokat, mint mi...
Március 15.: Hóvihar. De olyan, amilyenre csak az idősebbek emlékeznek és véletlenül sem március idusáról, sokkal inkább a téli hónapok közepéről. Ádám, Zsolti és Kátya a fővárosban várta Laurát, én pedig megpróbáltam a lehetetlent, feljutni Budapestre. Pusztáról kiküzdöttem magam a főútig, ahol a buszmegállóban a szélvédettebb területen várt fél méteres hó, a szelesebb helyeken ennél jóval magasabb torlasz terült el. Senki az utakon, vízszintes sűrű havazás. Kezdett a hó mellett a tantusz is potyogni, hogy nem valószínű, hogy a busz meg fog érkezni.
De amikor a hazaindulás környékén tartottam fejben, megjelent egy autós, aki bevitt a városba. A megfelelő kifejező az illetőre a katasztrófaturista lenne, hiszen ezen a szép tavaszi ünnepen azért pattant terepjárójába, hogy megnézze mi történik a környéken.
A városban megkezdtem a küzdelmet a Volánnal és MÁV-val. Elsőre a buszpályaudvarra mentem. Rengeteg ember a váróban és a motorjukat járató, ám meg sem moccanó buszokon. Nincs indulás, talán kettőkor lesz néhány járat. A helyi járatok közlekedtek, így busszal mentem a vasútra. A helyzet ugyanaz. Jegyet nem árulnak, hiszen nem tudni, hogy mikor lesz lehetőség utazni.
Visszamentem a városba. Nincs változás, ismét vasút. Elment egy vonat, várjuk a következőt. Gyors közlemény, leszakadt egy vezeték, nem tudni, mikor javítják meg. Ismét buszpályaudvar, hiszen mindjárt kettő, talán lesz egy-két busz. Ma már nem indítanak járatot. Visszamegyek a vonatokhoz. Elment még egy vonat. Talán lesz még egy. Ádám hív, hogy nem tudják elérni Laurát, így maradjak otthon. Elindulok gyalog a városba. Félúton újabb hívás érkezik. Lauráék már Fehérváron vannak, próbáljak meg feljutni hozzájuk. Vasútállomás. A Máltai Szeretetszolgálat emberei forró teát osztanak. Nem megy több vonat ma. Visszaindulok a városba. A laktanyáról előttem gördülnek ki a katonai csapatszállítók. Ijesztő a helyzet. Felmegyek mamához. Talán holnap. Azt mondták, holnap lehet...
Március 16.: Korán keltem a szerencsében bízva. Az autóbusz-pályaudvaron nem jártam sikerrel. Legkorábban délután indítanak buszt, de még semmi nem biztos. Aggódva indulok a vasútállomásra. Siker! Nem sok várakozási idő után bemondják, hogy hamarosan érkezik egy Budapestig közlekedő vonat. Az biztos, hogy nem volt unalmas az út. Bár a pálya tiszta volt, a sínek mentén hatalmas hófalak, amerre csak nézek. Menetidő előtt érkeztem Pestre. Lehet a többieket keresni :)
 |
| Kínai ala Csalános |
Gyors metrózás és már meg is találtam őket. Beültünk a Cserpes Tejivóba reggelizni, majd megkezdtük a városnézést. Mintha nem is lett volna havazás előző nap. Elsőként a Parlamenthez mentünk, majd a Várba. Kátya elbúcsúzott a csapattól, négyen folytattuk utunkat. Kürtőskalácsozás, Halászbástya, Marcipánmúzeum. Mindenki úgy látta, hogy ránk fér egy forró tea, majd a pihenés után ellátogattunk a Bazilikához. A napot vacsival zártuk. Arról volt szó, hogy valami helyit kellene kóstolni, így Zsolti vezetésével egy kínai önkiszolgálóban lyukadtunk ki :) . Ezt követően Zsoltihoz mentünk, ahol nosztalgiáztunk kicsit, majd megbeszéltük a következő napi programot.
Március 17.: Már-már kellemes tavaszi időjárás. Zsolti elkísért Laurát és engem a buszhoz, ahonnan más irányba kanyarodott, mi pedig a Gellért-hegy irányába indultunk. Itt találkoztunk Ádámmal. Megmásztuk a hegyet, megnéztük a Sziklatemplomot, felmentünk a Citadellára. Sok időnk nem maradt, így elmentünk ebédelni a Stexbe, ahonnan kocsival elvittek a Népligetbe a többiek, akik Eszékre indultak vissza.
A feszt második napján dolgoztam, csupán az éjszaka közepén tudtam a csapathoz csatlakozni, de azért így is jó buli keveredett a napból.
És felvirradt a nemzeti ünnep napja. Én voltam a zárós, így egyértelmű volt, hogy nagyon későn indulhatok a többiek után, mégis egészen este hétig biztos voltam benne, hogy Zamárdiban köszöntöm az új napot. De mégsem. Érkezett egy hívás a kórházból. A júniusban elhalasztott műtétemet péntekről előrehozták szerdára, vagy ismét 2-3 hónappal későbbre kerülök. Így gyors szervezés, hogy csütörtökön dolgozzon helyettem valaki, egy hirtelen vacsi, hiszen a műtét előtti nap este 8 után nem szabad enni, éjféltől inni. Így elmaradt a buli. Nekem.
