Eenhonderddrieentwintigduizend vierhonderdzesenvijftig=123456

Tantermek

Ma a számokat tanultuk leginkább. Egész gyorsan haladunk, holnap már kisdolgozatot is írunk. Egyre jobb a hangulat, kezdjük ismerni egymást, és mindenkinek bulizhatnékja van. Ezzel egy gond van. A központ, ahol a legtöbben élnek, az Kortrijk, míg azok, akik partizni szeretnének, azok Torhoutban és Tieltben laknak. De összehozzuk azért. Már komoly terveink vannak. Jó kis félév lesz :D.

Kortrijkban

Órák után a torhouti különítmény felfedezte Kortrijkot. Találtunk egy csokiboltot, meg egy csomó felfedezésre váró helyet. Azt terveztük, hogy "traditional food"-ot eszünk. Ennek az lett a vége, hogy a Pizza Hutban ettünk. Jól elvoltunk, kikérdeztük egymást a nemzeti ételekről, nagyobb ünnepekről, italokról. Jókat nevettünk Diegon. Nem beszéli túl jól az angolt, fogalmazzunk úgy, hogy rendesen töri a nyelvet, és a sajátos stílusával vidám perceket szerez a csapatnak.
Ma nem akartunk boltba menni, de persze a kenyerünk elfogyott, így kénytelenek voltunk betérni Ádámmal.

A torhoutiak (Neslihan a gép túl oldalán)

Egy csokibolt előtt

És most kezdődhet a tanulás, házi írás. Ik ben, jij bent, hij, zij, het is...

Ik ben Nóri, Ik kom uit Hungary.

Kamile és Neslihan, a török lakótársak

Ádámmal a kortrijki vasútállomáson

Ma elkezdődtek a hollandóráink. 60an vagyunk, 3 csoportban megy a tanítás. A mi csoportunk vezetője a 23 éves Charlotte, aki a nap folyamán legalább 5ször bocsánatot kért, amiért csapnivaló az angoltudása. A nap elején még nagyon élveztük a betűk tanulását, melyik hangot hogyan kell kiejteni, de pár óra elteltével már nem tűnt mindez olyan érdekfeszítőnek. Jól haladunk, és Charlotte megígérte, hogy holnap már nem lesz ilyen unalmas, de a kezdeti nehézségeken túl kell esnünk. Ma már alakultak a barátságok, egyre többet beszélünk angolul, bár még a magyar különítmény sokat kommunikál az anyanyelvén.
A tanítás végére mindenki ásítozott, de azért még kimentünk az udvarra, hogy megtudjuk, kit hogy hívnak, honnan jött.
Heten indultunk vissza Torhoutba, de a vasútállomáson elvesztettük Martint, ugyanis ő elment a korábbi vonattal, amíg mi a jegyeket intéztük. Így a menetrend szerinti fél órás várakozás alatt (ami kicsit hosszabb lett, mert bár a belga vonatok nem késnek, ennek sikerült 10 percet összehoznia) végre sikerült összebarátkoznunk a török lányokkal, illetve a spanyol sráccal, Diegoval, aki nem a mi szállásunkon, de Torhoutban lakik. Közösen elmentünk a Colruytba, majd Diego ötletétől vezérelve elkötöttünk egy bevásárlókocsit (engedélyt kaptunk rá, és Diego még ma visszaviszi, de lehet, hogy csak holnap). Mire hazaértünk, már fél 8 volt, így Ádámmal gyorsan vacsit főztünk, ami annyit tesz, hogy fél 10re el is készültünk :D, majd a szokásos esti fecsegés után mindenki elvonult a saját felségterületére.

Itt tartunk most. A bevásárlókocsis hazaút alatt kezdtem el érezni azt, hogy miről is szól az Erasmusos érzés. Hiába volt ott 3 magyar, 2 török, és egy spanyol, mégsem használtuk a saját nyelvünket, mindenki az angollal próbálkozott.




Nos, ennyi volt a mese mára, zárul Nóri kicsi szája, megyek egyet fürdeni, majd egy mélyet aludni.

A mai vacsi: currys csirke rizzsel

First day in Kortrijk

Tegnap nem írtam. Igazándiból annyi dolog nem történt, hogy annak külön bejegyzést szenteljek. A kaposvári különítmény felderítette Torhoutot, persze vasárnap lévén minden zárva volt. Egy pékséget mégis sikerült találnunk, ahol ugyan aranyáron mérték a kenyeret, de cserébe felszeletelték félcentis szeletekre, és nagyon finom volt. Este sör társaságában filmet néztünk.
A mai nap már izgalmasabbra sikeredett. Kátya emlékezett rá, hogy Termosz 8.30kor vár minket valahol, de mivel a brosúrában 10.30 szerepelt, és nem tudta, hogy hol, ezért a szállásunkon lakó 6 diák elindult a vasúthoz, hogy együtt menjünk Kortrijkba. Persze kb. 5 percre az állomástól Termosz hívott engem, és mire felvettem letette, így Ádámot is megcsörgette, kiderült, hogy a Katho torhouti részlegén, a Kathon vár minket (ami mellesleg 2 percre van a szállásunktól, a másik irányban...). Így visszaindultunk, abban a hitben, hogy ma már nem jutunk be Kortrijkba. A Renon megmutatta nekünk, hogy mi, hol található, kitöltöttük a kedvezményes vonatbérlet igényléséhez szükséges papírokat (alapból 5.20 lenne a jegy, Go-Passal ugyebár 5.00, a bérlet meg 1 hónapra szól, és 21.10et kellett fizetnünk érte). Vettünk csoportos jegyet a kortrijki buszra (Belgiumban Brüsszel kivételével mindenhol felhasználhatod ugyanazt a helyi járatos jegyet), így tudunk a legolcsóbban kijönni. Mindezt Termosztól tudtuk meg, akiről később kiderült, hogy valószínűleg a legrendesebb koordinátor, mert míg ő mindenben segít és érdeklődik, addig vannak olyan Erasmusosok, akik még nem is találkoztak a közvetítőjükkel.

Katho-Reno

Fél 11 után picivel megérkeztünk a Katho főhadiszállására. Nagyon szép, hiper-szuper, mindenből a legújabbal van felszerelve, és hatalmas.  Találkoztunk a többi EILC-s diákkal. Nagyjából 60an voltunk, Margó jött elénk, és közölte, hogy az asztal végében csak magyarok vannak. Ez 16 embert jelentett. Vagy többet, még nem tudom biztosan. A lényeg, hogy magyar túlsúly van elég rendesen. Welcome-drink a fórumban, aztán a nagyelőadóban egy kis fejtágítás, hogy miért is vagyunk itt, illetve elmondták, hogy hogyan működik az itteni egészségügyi rendszer, milyen papírokra lesz szükségünk, ha azt akarjuk, hogy az orvos ne küldjön el minket röhögve, ahelyett, hogy megvizsgálna minket. Ezt követően gyors ebéd a menzán. Szendvicseket kaptunk, mindenféle földi jóval megpakolva. Volt sonkás, sajtos, sajtos-sonkás, Brie-sajtos, tonhalas, szalámis, rákos... szendvics, úgyhogy mindenki talált kedvére valót. Délután könyvtárlátogatás volt a program. Hát hiába, a könyvtár, az mindenhol könyvtár, így igen hamar másra terelődött a figyelmünk, a fénymásolás rejtelmeiről. A program végét egy kétórás előadás jelentette Belgiumról. Az előadónk szavaiból nagyon erősen érződött a flamand-vallon ellentét, ahol tudott, beszúrt valami kis gonoszságot.
Ezt követően visszavonatoztunk Torhoutba, megnéztük a török lányok által annyira dícsért GB boltot, Kátya bevásárolt, majd Ádámmal továbbmentünk a Colruytba, és a következő heti ellátmányt beszereztük. Röviden ennyi lenne a mai beszámoló.
Búcsúzóul két kép:

A GB napi ajánlata

Egy csokibolt napi ajánlata

Első ébredés

Első teljes belgiumi napomat zárhatom le. Délelőttre terveztem, hogy körbenézek kicsit a városban, de az eső közbeszólt. Így megvártam, míg Ádám és Kátya megérkeznek, addig a szálláson mulattam az időt. Megérkezésükkel teljes lett a csapat. Egy bolgár fiú: Martin, két török lány: Kamile, Neslihan, és a három magyar: Kátya, Ádám, és én. Kátya teljes takarítással indította a kinti életét, Ádámmal pedig felderítettük a várost. Amint elindultunk leszakadt az ég, így a főtéren felállított sátrak alatt kerestünk menedéket, majd megkerestük, hogy hol vehetnénk valami ehetőt. Így találtunk a Colruytra. Hatalmas, és mindent árulnak :D. Mint kisgyerek a csokiboltban, tátott szájjal fedeztük fel a boltot.

Hazafelé megismerkedtünk a szomszédban élőkkel. Fura gondolataink támadtak, mikor eszünkbe jutott, hogy a lakásunk aljában egy hentesüzlet működik. Íme a szomszédok:









A konyhában megállapítottuk, hogy nincs sütő, és fagyasztó. Fagyaszót végül találtunk a nappali-étkezőben, de a sütőnek a hiányát még azt hiszem, meg fogjuk érezni.

Kátyával főzzük a vacsit,

Ádámmal oltjuk a szomjunkat.

A nappalink ablakából a kilátás: az iskola

A szállásunk

Nézd anyu, mit ettem vacsira!

Na jó, igazából ez volt a lakoma.

A kezdetek

2011. augusztus 25. 11.30, Szabadságpuszta 37 fok: indulás. 5 hónapra búcsút mondtam a pici településnek a város határában. Egy bőrönd, egy túrazsák, egy sporttáska, egy laptoptáska és egy kispárna. Remélem semmi nem maradt otthon.

 2011. augusztus 25, 12.00, Veszprém, 38 fok: búcsú a várostól. Szerencsére nem volt tömeg a buszon, így anyuval kényelmesen elfértünk. A 2 órás út alatt azt hiszem elegendő hülyeséget mondtam neki az elkövetkezendő időszakra.

2011. augusztus 25, 15.30, Budapest, 40 fok: hát ennyi volt. Indul a busz, sok különböző ajkú és nemzetiségű ember integet a pályaudvaron állóknak. Izgatottan, az ismeretlenbe tartva beszélgettünk Margóval. Hosszú, nagyon hosszú út volt. Hol is kezdjem. A mellettem ülő angol srácnál, aki eleinte csendben volt, majd énekelgetett, motyogott, és horkolt, vagy a két forgalmi dugónál, esetleg a rendőri igazoltatásnál (ahol mellesleg elvették a mellettem ülő útlevelét, amit persze visszakapott, de cserébe 20 percig hallgathattam, a " fuck the police" és hasonlókból álló monológját). Viszont összességében jó út volt. Szép tájak, rengeteg szélkerék, érdekes épületek. Bécsben úgy volt, hogy át kell szállni egy másik buszra. Hát nem kellett. Szépen visszamásztunk, és próbáltunk elaludni. Kisebb-nagyobb sikereket értünk el ezen a téren, hol percekre, hol hosszabb időre sikeredett elszenderednünk. Amikor elindítottak egy fimet, hogy azzal szórakoztassák az utazókat, szinte egyből elaludtam :D. 3 óránként megállás, a fáradtság minden utason meglátszott. Amikor már pár órája elkapott az érzés, hogy nem lesz túl kellemes a széken hátradőlve aludni, az egyik vezető felkapott egy kispárnát, bemászott a lépcső melletti kis ablakon és lefeküdt aludni. Nem lopta be magát a szívünkbe ezzel a tettével. Délelőtt eljutottunk Brüsszelbe. Az irodanegyedben töltöttünk egy kis időt, majd továbbindultunk.

Brüsszeli pályaudvar

Brugge vasútállomás

 2011. augusztus 26. 12.15, Gent, 19 fok: megérkeztünk. Közvetlenül a vasútállomás előtt tett ki minket a busz. Mivel a kinti koordinátor, a továbbiakban Termosz, azt mondta, hogy az állomáson a taco-bár előtt találkozunk, elkezdtem keresni. 5 perc alatt rájöttem, hogy nem ez lesz az a megálló. Az információnál megtudtam, hogy Dampoortnál vagyok, míg a másik megálló, amire Termosz gondolt, a Sint-Pieters a város túlsó felében van. Így vonatra szálltunk, átutaztam Gent túlsó végébe, míg Margó Kortrijkig utazott. Csomagokkal felpakolva, fáradtan láttam neki, hogy megtaláljam a bárt. Negyed órányi várakozás után felbukkant Termosz a téren, segített Go-Pass jegyet venni ( 10 útra szól, Belgiumon belül akárhová, kitöltötte, közben elmondta, hogy angolul, németül és franciául is rá lehet írni a napot, de hivatalosan hollandul kell). Vonattal átmentünk Bruggebe, majd Torhoutba. Itt átadott a szállásadómnak, aki nem igazán beszél angolul, de nagyon kedvesen mutogatta, hogy hol van az iskola, és mi micsoda. A csomagok felcipelésében a kisfia segített, de a bőröndömet egyikünk sem bírta első körben felvinni a lépcsőn, így a már itt lévő lakótárs, Martin segített. Persze neki is kilógott a nyelve, mire felért az emeletre :D.

A szobám tetszik, pici, takaros, berendezve már most nagyon nóris.

A két török lány is itt van már, látni még nem láttam őket, csak azt hallom, ahogyan mászkálnak az ajtón. Ma már nem megyek sehová. Zuhany, hajmosás, és lefekvés. Holnap délelőtt elindulok felfedezni a várost. De lehet, hogy csak amikor Kátya és Ádám megérkeznek. Ők még az út elején vannak. Nem bánom, hogy én már túl vagyok rajta. És most, indul a pihenés.

Utolsó nap

Hát ez is eljött. A legtöbb embert mit is csinál ilyenkor? Pakol, búcsúzkodik, végiggondolja, hogy mindene megvan-e az útra. Nos, én edzésre mentem, majd a borhetekre fellépni. Szép zárása volt ez az idei nyárnak. Rengeteg nézőnk volt, és egész lelkesek voltak :). Persze a sorok között ismerős arcok is felbukkantak. Orsi, Enikő és Ági eljöttek a komptól, persze mi mással, mint hajóval, Zsuzska és Szilu is tiszteletüket tették. Nehéz volt elköszönni mindenkitől. A twirlinges lányok sem könnyítették meg a helyzetet. De elszánt vagyok, egész eddig nem is gondolkoztam azon, hogy félni kellene az ismeretlentől. Pont az indulás előtti napon tenném? Nem fogom. Furcsa érzés arra eszmélni, hogy akikkel együtt töltöm mindennapjaimat, akik fényt hoznak a szürke hétköznapokba, azokkal most 5 hónapig nem fogok találkozni. Mert hiába a net adta lehetőségek, egy email, vagy chatelés nem olyan, mint amikor az ember elmegy edzésre, aztán beül valahová a barátokkal, mondjuk az Íródeákba egy teára, átmegy a másik koliba borozni, vagy mondjuk munka után átkompozik a túlpartra egy pizzára.
C'est la vie. Januárban innen folytatjuk.

Final Countdown

Holnapután... Amikor először szóba került, hogy Erasmusos leszek, még fél évről beszéltem, és most csupán két nap, és indulok. Már napok óta tervezem, hogy elkezdem a blogot, de nem jutottam el idáig. Mindig volt mit tenni; egy fellépés, edzés, munka, buli. Ezekről a napokról egyben szeretnék írni. A blogom elsődleges célja ugyan, hogy a belgiumi útról tartsak beszámolót, de az elmúlt napok már a kinti élethez tartoznak, arról szóltak, elválaszthatatlanok tőle.

Csütörtökön a két elválaszthatatlan pénztáros kisasszonnyal komponáltunk a Lellén. Röpke másfél óra a hajón, koccintás, hogy menjek a ... (Belgiumba). És persze nem ott szálltunk le a hajóról, ahol kellett volna, így éjfélkor Orsi "őt nem lehet leitatni, inkább együnk valamit" mondatától vezényelve pizzáztunk egyet Földváron, majd sikerült kifognunk Földvár legbeszédesebb taxisát, aki fél órán át ecsetelte, hogy miért is a kurválkodás a legjobb munka egy nő számára.

Pénteken azzal a tudattal mentem edzésre, hogy lesz egy kis összejövetel nálunk. 10-12 ember, akiktől el tudok köszönni a nagy út előtt. Amikor hazaértem kiderült, hogy az öcsém túl jól tud titokban szervezkedni. Egy kicsit többen voltunk, mint amire számítottam. Olyan emberek is eljöttek, akik láttán könny szökött a szemembe. Nem tudtam elhinni, hogy ők is nálunk voltak. Anyu szokásához híven, úgy készült, mintha lakodalmat ülnénk. A kellő mennyiség háromszorosával készült mindenből, ami ehető, iható. Az biztos, hogy ezt meg tudnám szokni. Edzésről hazaérve, egy csomó barátom vár a kertben, a tárcsán sül a husi, a közhangulat hozzám hangolva.

                                                                            

 

Lampiont is eregettünk. Igen, jól látjátok.

 Öcsémmel, ketten, együtt.

     És semmit nem gyújtottunk fel.

És itt is szeretnék gratulálni annak a kedves párnak, akiknek ez a nap egy nagyon fontos mérföldkő volt kapcsolatuk útján. :)

A szombat munkával telt. Éjfélig vártam a kedves utasokat, de néhány csóvát a Balaton rengeteg tűzijátékából sikerült elkapnom.

Vasárnapra tervbe vettük Enikővel, és Orsival, hogy Kisfaludyszkózunk, vagy ha úgy jobban tetszik, diszkompozunk, de sajnos a járat elmaradt, így Füred felé vettük az irányt. Füred, borhetek, mozgó szobrok, koktélok. Kell ennél több egy klassz estéhez? Nekünk pont elég volt ennyi.

Tegnap ismét a munka várt rám. Délután Füredre mentem egy kis nézelődésre, és sikerült lekésnem a tihanyi buszt, és hiába a rekkenő hőség, nem volt kedvem 40 percet várni a buszra, így gyalog indultam vissza. Meglepően jól haladtam, így csak az út kisebbik felére vettem igénybe a Volán nyújtotta kényelmet.

Ma volt az utolsó napom a kompnál idén. Leszámoltam Szántódon és Tihanyban is. Búcsúzkodás, ismét jöttek a "szép évet, jövőre innen folytatjuk", "ha nem írok, ne válaszolj", "azért, ha férjhez mész, szólj", és hasonló búcsúszavak, utolsó kis csipkelődések, kulcsleadás, és már a buszon is ültem, távolodva a nyári második otthonomtól, a munkahelytől, a buliktól.

Ha az ember jól érzi magát, általában rohan az idő, míg ha vársz egy fontos dologra, akkor alig cammog az óra mutatója egyről a kettőre. Az idei nyár nagyon gyorsan elment. Bár élveztem az egészet, és nem akartam, hogy a mai nap eljöjjön, valahol mélyen mégis végig erre vártam.