Időutazás az I. világháborúba

Tegnap Termosznál szerettem volna kezdeni a napot, hogy végre elintézzük a papírokat, meg hasonlók, azonban nem volt bent, így ismét csúszik a dolog.

Menin Gate

Azt az infót kaptuk, hogy este olyan buli lesz Torhoutban, ami a félév partyja, és lehet, hogy kapunk ingyen jegyet. A koordinátor távolléte miatt, megkérdeztem a titkárságon, hogy kapunk-e, erre egyből kaptam egy cetlit, hogy írjam fel a neveket, akiknek viszek jegyet, és ingyen vihetem, mert elhiszi nekem, hogy kapnunk kell. Nos, én nem ezt mondtam, de ha jár, akkor nem ellenkezem :D.
Délután Ieperbe látogattunk. Termosz bácsi említette, hogy lehetőségünk van elmenni busszal várost nézni, ha van kedvünk jelentkezzünk. Páran feliratkoztunk, kaptunk programot, de végül a csapatnak csupán töredéke jött a kirándulásra. 3 busznyi diák vett részt a túrán. Aki nem jött, az bánhatja. Az eddigi kirándulások közül talán ez nyújtotta a legmaradandóbb élményeket.
Ieperben minden az I. világháborúról szól. Elsőként betereltek minket egy hatalmas gótikus épületbe, amiről később kiderült, hogy a legnagyobb nem vallásos építmény, amely gót stílusban épült. Egy gyönyörű, rózsaablakkal, és hatalmas festett üveggel díszített teremben foglaltunk helyet, ahol esküvőket szoktak lebonyolítani. Itt ismertették a programot.

Megtudtuk, hogy a városban a középkorban rengeteg rágcsáló tanyázott, így macskákat hívtak segítségül. Igen ám, de a patkányok elfogytak, a cicák viszont nagyon felszaporodtak. Így, a város közepén álló térre, az égbetörő óratoronyból és a környező magas épületekből dobálták ki a macskuszokat. Legalábbis ezt tartja a hagyomány. De másik elképzelés, hogy azért kellett a nyávogó bagázsnak halálát lelnie ilyen brutális módon, mert míg a kutya az ember legjobb barátja, addig a macska a boszorkányok cinkosa. És aki mágusokkal barátkozik, annak nincs helye a civilizált világban. A lényeg, hogy ők sem tudják miért, de három évente macskaesőt rendeznek, persze mostanra a talpra eső csapat plüssből készült változatai záporoznak csak az égből.
Kettéosztották a csapatot, mi maradtunk a teremben egy kis "workshopra". Ez annyit jelentett, hogy a háború történéseit flamand szemszögből átvettük. Ieperben volt az első gáztámadás. Többek között ezt is megtudtuk. Korabeli újságcikkek, levelek, sisakok, gránátok, fegyverek, bombák jártak kézről kézre. Fura érzés volt kézbe venni ezeket a majd 100 éves tárgyakat, tudva, hogy mire használták őket.
Ezután a világháborús múzeumba mentünk. Mindenki kapott egy személyi igazolványkártyát, amelyiket 3 ponton felhasználva megtudhattuk, hogy háborús alteregónk hogyan élt a háború előtt, alatt és után. Én egy 7 gyermekes család 3. fiának bőrébe csöppentem, aki 18 évesen került a csatatérre. Itt elvesztette egyik lábát, azonban később boldog életet élt feleségével, és 4 gyermekével. A múzeum nagyon interaktív, bombázás zajától visszhangzik olykor, aztán katonai indulók szólnak, közben filmeket, interjúkat, és mindenféle tárgyat lehet szemügyre venni.

A csapatokat újraosztották, ezúttal 3 csoportba. Érdekes volt az osztályozás, ugyanis mindenki kapott egy fényképet, és a 3 buszon ez a 3 kép szerepelt. A képekről az EU első 3 embere mosolygott ránk, hiszen őket úgyis mind felismerjük, tudjuk, ki kicsoda. Nos, rá kellett döbbenni, hogy ez nincs így.
A mi buszunk elsőként a sok angol katonai temető egyikébe ment. Ez a temető a háború alatt kezdte ellátni feladatát, így a sírok nem tökéletes sorokban rendezkednek el, hiszen aki temetett, az olyan gyorsan végezte dolgát, ahogyan csak tudta, nehogy ő is a föld alá kerüljön. Idegenvezetőnk elmondta, hogy azoknak, akik Ieperhez hasonló városban nőnek fel, azoknak a háború nem csak egy a történelem eseményei közül, a mindennapjaikhoz tartozik. Ő gyerekként gyakran játszott bújócskát a házuk mögötti temetőben, miközben emberek a világ minden részéről jöttek, hogy kutassanak múltjuk után. Később felfogta, hogy mit jelent az esti "last post" hangja az embereknek, az az 55000 név kiket is jelöl a Menin Gate-en, azaz az eltűntek falán.

Innen a Hill60 elnevezésű helyre mentünk. Itt történt meg az alagútcsata. A németek a tengerszint feletti 60 méter magas dombon táboroztak, az angol csapatok némiképp lejjebb, így a németek előnyöket élveztek. Így az angol csapatok egy éven át ástak alagútrendszert a domb alá, majd feltöltötték robbanóanyaggal. Újabb egy évig a németek úgy töltötték mindennapjaikat, hogy sejtelmük sem volt róla, hogy több tonna robbanószeren taposnak. Parancsszóra felrobbantották a 21 kamrás rendszert, és elfoglalták a dombot, a rajta lévő lőbunkerrel együtt. A bunkerre ráépítettek egy szintet, hiszen ellentétes irányban állt, mint az angoloknak kellett volna. Azonban a kamrákból kettő nem aktiválódott. Az egyik az '50-es években egy villámcsapás hatására robbant fel, a másik azonban a mai napig rejtve van, 40 tonna lőszerrel a szívében.
Kísérőnk bejelentette, hogy ellátogatunk a domb legmagasabb pontjára. Amikor egy kráter közepén álltunk, mosolyogva intett, hogy álljunk meg, itt vagyunk. Ez volt a legmagasabb pont. Ma azonban a legmélyebb. A mai napig látszanak a robbanás jelei. A talaj nem természetes göröngyösséggel rendelkezik. A háború óta nem szabályozzák a területet, hagyják, hogy a természet birtokba vegye. Így a hajdani kilátót fák, bokrok borítják.

Találkoztam Csizmás Kandúrral

Egy francia temetőbe is ellátogattunk. Ezt a háború után nyitották meg, ugyanis a háború során egy másik helyen helyezték nyugalomra az elesetteket, azonban arról a helyről az ott eltemetetteket el kellett vinni, így kezdték meg az új helyszín kiépítését. Több ezer kereszt rendszere, bárhogyan nézi az ember, minden irányból párhuzamos, szabályos alakzatot rajzol ki.

Szökőkút Ieper határában

A kirándulás igazán személyes volt, mert egy egy sírnál megálltunk, és megismerkedtünk az ott nyugvó történetével. Többek között egy 17 éves jamaicai fiúról is hallottunk, aki nem is harcolhatott volna, a kora miatt. A környéken elhunyt katonák között 14 évesek is voltak ennek ellenére.
Visszamentünk a város központjába, ahol itallal fogadtak, majd Nyugat-Flandria első embere köszöntött minket. Búcsúzóul szuvenírcsomagot kaptunk, és már utaztunk is haza.
Hazaérve nagy várakozásokkal vágtunk neki az éjszakának. A csapat nálunk gyűlt össze alapozni, és mivel a koncertek 20.30kor kezdődtek, 22.00 körül elindultunk, mert biztos lesz már hangulat. Nos.... Sportcsarnok, hihetetlen hangosítás, fények, minden, és kb. 20 ember áll szobor módjára. Így hát irány az éjjel-nappali, ami itt csak éjjeli, majd vissza hozzánk. Diego ötletétől vezérelve játszani kezdtünk.
A játék a következő volt. "I never", tehát én soha..., valaki mondott egy mondatot, így kezdve, és akire nem igaz az állítás, annak innia kellett. Például, Soha nem voltam Belgiumban. Ekkor mindannyian ittunk. A játék kezdetén ehhez hasonló kérdések hangzottak el, azonban ahogy belejöttünk, oldódtak a gátlások, és egyre pikánsabb témákat érintettünk.
Amikor az utolsó korty ital is elfogyott, visszacsámborogtunk a buliba. Nem volt sokkal jobb a helyzet. Sokan voltak, táncoltak is, de katasztrófa a zene. Fél óránként volt egy-egy szám, amit ismertünk, vagy kicsit különbözött a többitől, de azért jól elvoltunk. Viszonylag hamar hazamentünk, hiszen pénteken hosszú sulinap van.
Ma reggel a vonaton végre nem találkoztunk két kedvenc kallerinánkkal, így jól indult a nap. Els óráján gyógypedes témákat is érintettünk, így gyorsan elment a délelőtti két óra.

Kichi Kifly was here

Délután folytattuk a nemzetek verseinek felolvasását. Most én is sorra kerültem. Több tipp született, hogy miről szólhat a pársoros, de sikerült végül megfejteni, hogy altató. Tükörjátékot játszottunk, és megkaptuk a félév további feladatait is. Sok feladatunk van, de legalább nem kell sokat vizsgázni, így januárban azt csinálunk többnyire, amit szeretnénk.
A vasúton hosszú időt töltöttünk, agy jó diákhoz méltón csöveztünk. Kavicsokkal dobáltunk flakonokra, illetve krétakaviccsal alkottunk.
 Diego kb. 2 hete egy angol-magyar szótár segítségével összehozott egy mondatot "kicsi kifli hasonló önhöz". Nem tudjuk, mit szeretne ezzel kifejezni, azonban azóta kicsi kiflinek hív engem, és ma le is írta a peronra, hogy "kichi kifly", mellé egy hollywoodi csillagot, és hogy itt jártam. Kész hiresség vagyok, már tielti csillagom is van :D.
Na, most spuri az ágy, mert pár óra múlva indulás Amszterdamba!